Hóvirág 30. rész

Vani, légyszíííííííííííííííííííí

Aznapra nem volt semmilyen tervem. Elővettem a füzetemet, és írogattam bele. Viszont az ihlet csak nem jött, a leírt próbálkozások pedig szánalmasak voltak.

Sóhajtottam, majd becsuktam a füzetet. Felálltam, és a húgom szobájába mentem.

Halkan benyitottam a szobájába, ahol sötétség fogadott – Rachnek alvásidő volt.

A kis hercegnő azonban nem aludt, az ágyában állt, a rácsba kapaszkodott, és úgy bámulta a sötétséget.

A kis arcocskája felragyogott, ahogy meglátott engem, majd követelőzve a kezeit emelte felém.

Odaléptem hozzá, nyomtam egy puszit a fejére, és a karomba vettem. A hajamat húzogatta, és összenyálazott, de nem bántam.

A sarokban lévő fotelhez mentem, és leültem, a kicsi pedig érdeklődve nézegette a szobát.

Még mindig sötét volt, lágyan ringattam a kishúgomat. Halkan dúdolgatni kezdtem neki egy eddig még szöveg nélküli kreálmányomat.

Rach egyre laposabbakat pislogott, és lassan lecsukta szemecskéit. Hozzám simult, és éreztem, egyszerűen tudtam, hogy még nem aludt el.

Emlékszem, Mattie is mennyire szerette, ha dúdolgattam neki. A hangom egész jó volt, se nem rossz, se nem kiemelkedően jó, olyan átlagos.

Mikor az öcsikém kicsi volt, nagyon sokat énekeltem neki. Ő volt a szemem fénye.

Mindig is szerettem volna kistestvért, és nagyon örültem, amikor megkaptam. Csak reménykedni merek abban, hogy ő is szeretett engem.

Egy könnycsepp csordult ki a szememből, a kishúgom arcára csöppent.

Óvatosan letöröltem a nedvességet az arcáról, majd felálltam.  Az ágyikójába tettem, és elhagytam a szobát.

Bementem a sajátomba – a szemem megakadt az öcsémről készült képeket -, és lerogytam az ágyra.

A szemem viszont állandóan a képekre tévedt, és mindenről az öcsém jutott eszembe.

Lelkifurdalásom támadt, amiért alig gondoltam rá mostanában.

Nem tudtam megmaradni a négy fal között. Mindig csak emlékek jelentek meg a szemeim előtt. Fájt.

Felhívtam Natet, aki azt tanácsolta, menjek el hozzá, majd megoldjuk.

Így hát útnak indultam. Sam megengedte, hogy elvigyem az autóját, neki köszönhetően pedig jó negyedóra múlva a nagy, fehér ház előtt parkoltam. Kiszálltam az autóból, majd lezártam azt.

Kinyitottam a kaput – Nat mondta, hogy nyugodtan jöjjek be -, és a veranda felé indultam, ahol egy széken ő maga ült. Viszont valami nagyon furcsa volt benne.

Egy aprócska ruha volt rajta, és az asztal fölé görnyedt. Haja ki volt engedve, és egy picit rövidebbnek tűnt. Közelebb értem hozzá, és láttam, hogy nem csak a szemem káprázott – a csodaszép, hosszú aranyhaja a válláig ért csak.

Elmélyülten olvasott valamit, amin meglepődtem. Ha Natre gondoltam, előbb jutott eszembe gitárral, papírral és tollal a kezében, mint könyvvel. Nem mintha elleneztem volna.

A lépcsőkhöz értem, majd felmentem. Épp megszólítani készültem, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent Nat.

Összezavarodva néztem ide-oda, de Nat1 még mindig csak olvasott, Nat2 pedig az ajtóban hadonászott.

Végül bementem a házba, ahol Nat2 a kanapék felé intett, így leültem, majd mellém telepedett.

-          Örülök, hogy itt vagy – mosolygott.

-          Én is. Viszont…öhm... – küszködtem, mire elnevette magát.

-          Nem bolondultál meg. Az a különc ott kint az ikertesóm, Sissy. Kicsit… furcsa.

-          Mármint…

-          Nem szellemi fogyatékos, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak…ő Sissy. Ilyen a természete.

-          Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy feltűnt neki az ittlétem.

-          Én sem. Nagyon bele tud merülni egy-egy könyvbe. Sosem értettem. Mindegy is. Gyere, körbevezetlek – pattant fel a helyéről.

Elindult a lépcső felé, én pedig kinéztem a hatalmas ablakok egyikén. Sissy az egyik széken ült, lábait maga alá húzta, haja néha az arcába hullott, és elmélyülten olvasott egy könyvet.

Natalie-val ellentétben én megértettem, mit érezhet. A rózsaszín-fekete borító nekem is ismerős volt, és teljesen megértettem, mért merült el annyira az írónő alkotta világban.