Inkább nem is mondok semmit. Csak hogy tudjátok, haragszom ám rátok!
Evykének, aki akaratán kívül, de a kedvenc zenéivel segítette a rész létrejöttét.
Katának, akinek ezúttal köszönöm a véleményeket. Sokat segítesz ám nekem :)
Kedd volt, és a változatosság kedvéért a szobámban voltam. Még mindig. Nem nagyon mozdultam ki innen, ez az igazság. Ha elhagytam a szobámat, akkor vagy a fürdő volt úti célom, vagy az ebédlő – ugyanis apa a fejébe vette, hogy legalább vacsoránál minden családtag megjelenése kötelező.
És minden családtag alatt tényleg minden családtagot értett.
Apának két húga volt – Vanessa és Sue, akik viszonylag közel laktak hozzánk, és azzal a csodás ötlettel álltak elő, hogy tegyük az esti étkezéseket családi étkezésekké.
Így minden este, felváltva ugyan, de vendégül láttuk a közelben lakó rokonokat, avagy ők minket.
Nem nagyon szerettem ezeket a vacsorákat, ugyanis egyrészt ott kellett lennem, másrészt tettetnem kellett, hogy teljesen szuperül vagyok.
Ami határozottan nem így volt. Akár akarom, akár nem, igenis fájó pontom volt az, hogy Jason kidobott. A napjaim általában siránkozással és tömény önsajnálattal teltek el. Sam aggódva kémlelt engem, amikor azt hitte, nem látom, apa próbált tudomást sem venni a dologról – még mindig fájó pontja volt, hogy az ő kicsi lánya már nem is olyan kicsi, mint azt hitte -, Holly viszont nyíltan kimutatta, hogy szerinte túlzásba viszem. Amivel mélyen legbelül abszolút egyet értettem.
Hiszen nem én vagyok az első lány, akit kidobott a pasija. A baj az, hogy hiába ismételgetem magamban, csak még rosszabbul érzem magamat tőle.
Lassan kezdtem az egész család agyára menni. Nem csodálkoztam rajta. Láttam, hogy egymással sutyorognak, nyilván azon gondolkodva, mivel segíthetnének rajtam. Csendes érdeklődéssel vártam, hogy vajon ki fog először beszélni velem.
Így hát nem ért meglepetésként, amikor Holly rám törte az ajtót.
Nyugodtan lépkedett be a szobámba egyszerű, kék ruhácskában, balerinacipőben, két oldalt kék selyemmel összefogott hajjal. Hasonlított egy kislányra, de határozottan nem volt az. Nem mondott egy szót sem, de nem is kellett – a szemei megtették a szája helyett.
Megértést, együttérzést, haragot, tettvágyat láttam bennük.
Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, majd lerántotta rólam az ágyneműt. A földre dobta, és az ajtó felé mutatott.
Láttam, hogy most nem érdemes ellentmondani neki, így fogtam magam, és elmentem a fürdőbe.
Nem volt kedvem sokáig áztatni magamat a kádban, így csak vettem egy gyors zuhanyt.
Közben Holly lecserélte az ágyneműmet, és rendet rakott a szobámban.
Mikor látta, hogy visszajöttem, leült az ágyra, és lábát lóbálva rám nézett, mint egy kislány.
- Sarah, ez így nem mehet tovább! – nézett rám, miután lültem vele szemben a földre.
- Tudom – suttogtam.
- Apukád és Sam nagyon aggódnak érted, anyukád pedig gyakorlatilag lefoglalja a telefonvonalunkat.
Anyu? Anyu hívott? Mért nem vettem észre? Ennyire nem vettem figyelembe a külvilágot?
- Anyukád nagyon sokszor keresett – mondta. – Szerintem majd hívd fel. Nagyon aggódik ő is.
- Rendben.
- Sarah…
- Igen?
- Ugye tudod, hogy ha bármire szükséged van, csak kérned kell?
Bólintottam. Pontosan tudtam, hogy bármit megtennének azért, hogy újra boldognak lássanak.
Viszont erre így nem volt esély. Tovább kell lépnem, ezt jól tudtam.
Az pedig nem úgy megy, hogy az ember állandóan csak a szobájában ücsörög.
Azonban egyedül nem tudtam volna kimászni a gödörből, amit gyakorlatilag magamnak ástam – nem éreztem magamat elég erősnek hozzá.
- Holly… segítesz nekem túljutni ezen? – ragadtam meg a kötelet, amit Holly dobott nekem.
- Hát persze – mosolyodott el. – Ez csak természetes!
A gödör, amit magamnak ástam, határozottan sötét volt. De anya, apa, Sam, és nem utolsó sorban Holly dobtak nekem egy-egy kötelet – kiutat a kilátástalanságból.
Ránéztem fogadott testvéremre, és melegség öntötte el a testemet, ahogy mosolyogni láttam.
A hely, ahová saját magamat taszítottam, már nem is tűnt olyan sötétnek.
Egy apró fénysugár tört utat magának a fekete mindenségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése