Hóvirág 23. rész

Hát belőlem se lesz matektanár... S:

Köszönöm a segítséget Vaninak (L)

A szombat félelmetesen gyorsan eljött.

Szerencsére sikerült elintéznünk – csodával határos módon ugyan – mindent. Meg voltak a virágok, az ételek, a ruhák, a helyszín.

A vendégek is megjöttek, és leültek a helyükre.

Apa is a helyére állt – az ablakon keresztül néztem. Visszafordultam Samék felé.

Leendő mostohaanyám egy széken ült a lenti fürdőben, Holly pedig éppen sminkelte. Gyorsan végzett, hiszen csak minimális, természetes sminket akart Samnek, ez után pedig a haját vette kezelésbe.

A következő lépés a ruha volt. Sam ruhája csodaszép, egyszerű, fehér ruha volt. Tökéletesen állt rajta, apának le fog esni az álla, ha meglátja.

Mi is készen voltunk már, rajtunk volt a ruha, ki voltunk sminkelve, a hajunk is meg volt csinálva.

A nappaliban lévő vázából a kezembe vettem a csokromat, és kiléptem a teraszra, mögöttem pedig Holly jött.

Elindultunk a fűre leterített szőnyegen, a széksorok között.

Apa a szőnyeg végénél állt, a szertartást végző pap mellett, és láttam, hogy valóban leesett az álla, ahogy meglátta Samet.

Persze ezen nem csodálkoztam. Sam csodaszép volt. A ruha lágyan simult a testére, haja lágy hullámokban omlott a vállára. Nem viselt fátylat, de nem is volt ilyesmire szükség.

A szeme vidáman csillogott, látszott rajta, hogy hihetetlenül boldog.

Apa mellé lépett, aki a fülébe súgott valamit – gondolom azt, hogy gyönyörű.

Ez után az eskető felé fordultak, és mindketten rá koncentráltak.

A szertartás hamar lezajlott, Sam anyukája pedig felvitte a babát aludni, míg a többi vendéggel együtt a kertben felállított pavilon sátor felé mentünk.

Holly-val beletettük a csokrainkat a vázába, majd segítettünk kihozni az ételeket.

Ettünk, aztán a tortát is felvágták, az estig fennmaradó időt pedig táncolással, beszélgetéssel töltöttük.

Próbáltam Jasont szóra bírni, de ma még a mostanában megszokottnál is rosszabb kedve volt, így egy idő után hagytam, és inkább Holly-val beszélgettem.

Bemutatta a barátját, Zacet, aki, ellentétben a saját pasimmal, szívesen táncolt velem. Hárman végigmulatoztuk az időt, estére már úgy éreztem, leszakad a lábam.

Jason többször is felém tekintgetett, de egyszer sem kért fel – bevallom, a nap végére jócskán megsértődtem ezen.

Jason mostanában annyira más volt, és egyszerűen lehetetlen volt kihúzni ennek okát. Vállat vontam, és hűvösen viselkedtem vele – nyilvánvalóan ez rettentően gyerekes volt, de akkor is sértett a viselkedése.

***

Két nap múlva kiderült, Jason miért viselkedett úgy, ahogy.

Életem egyik legrosszabb estéje úgy kezdődött, hogy Jason felhívott a lakásába. Amikor az ember lányát a pasija felhívja a lakására, nyilván olyasmi jár a fejében, hogy akar valamit.

Nos, Jasonre ez igaz volt.

Akart valamit.

Határozottan akart valamit.

Ez a valami pedig egy biztos munkalehetőség volt, amiből a családját majd eltarthatja jó pár év múlva.

Ilyenkor persze a lányok kilencvenkilenc százalékának az agya járni kezd, és olyasmiket gyárt, mint „Úr Isten, most meg akarja kérni a kezemet?” vagy „Gyereket akar? Máris? De hát még fiatal vagyok ehhez!.

Bevallom, nekem is ilyesmi járt a fejemben.

A rózsaszín világom akkor kezdett színtelenné válni, mikor elkezdte mesélni, hogy egy kihagyhatatlan ajánlatot kapott, ösztöndíjat egy híres-neves iskolába.

A probléma ott kezdődött, hogy ez az iskola Németországban volt.