Sosem voltam átlagos gyerek. Akkor sem, amikor tíz éves voltam, akkor sem, amikor tizennégy, és most, tizenhét – vagyis egy nap híján tizennyolc – éves koromban sem vagyok olyan, mint a velem egykorúak.
Külsőre teljesen átlagos voltam – szőke haj, zöld szemek, alacsony termet – viszont belsőre teljesen különböztem a többiektől.
Amíg a többiek a baráti társaságukkal lógtak, én otthon voltam, amikor ők az órák közti szünetben egymással trécseltek, én egy könyvet bújtam.
Amíg ők délutánonként egy randira készültek, én a leckémet írtam és tanultam másnapra, és esténként az öcsém volt a társaságom egy helyes fiú helyett.
Mégsem bántam annyira, leszámítva pár pillanatot, amikor tényleg irigykedve néztem, ahogy egy srác a folyosón a szekrénynek dönti a barátnőjét.
Na nem mintha ezt olyan szexinek és menőnek gondoltam volna, de az azért egy kicsit furcsa, ha az embert tizennyolc év alatt még csak észre sem vették az ellenkező nemű emberi egyedek.
A pasik nyilvánvalóan nem egy unalmas könyvmolyt akarnak párjuknak, már pedig én – szégyen-nem szégyen -, de az voltam. Tipikus könyvmoly.
De a nap kilencvenkilenc százalékában nem bántam, hogy ilyen vagyok. Ez vagyok én, és ha máshogy viselkednék, azzal valamilyen szinten saját magamat tagadnám meg.
Persze egy ilyen lányt, mint én, nem igazán keresnek a baráti társaságok. Mindig is nehezen barátkozós típus voltam, ez talán visszavezethető oda, hogy az édesanyám tanárnő az általános iskolában, ahová én is jártam. Tanárgyereknek pedig nem könnyű lenni. Amikor negyedikes voltam, bebizonyosodott előttem, hogy abból, hogy az anyukám tanár, nem fogok profitálni.
Néhány tanár, akik nem szimpatizáltak az anyámmal, de sajnos tanítottak engem, kifejezetten utáltak. Persze először nem volt feltűnő. Egy-egy dolgozatra rosszabb jegyet kaptam, mondván a válaszok helytelenek voltak, én pedig hiába tudtam, hogy ez nem igaz, nem szóltam – egyrészt, mert a tanár azért mégiscsak tanár, másrészt, mert nem csak velem csinálták meg ezt.
Viszont, ahogy telt az idő, a tanárok gyűlölete – és ezzel együtt a diákoké is – egyre szembetűnőbb lett.
Büntetéseket kaptam, holott nem csináltam semmi helytelen dolgot, az átlagomat lerontották, a diákokkal megutáltattak.
A tetőpont mégis az volt, amikor hittanórán a tanárnő magával ráncigált az igazgatóhoz, mert azt mondtam, hogy „basszus”. Az igazgató persze csak nevetett az egészen, de a drága tanárnő kitalált hazugságokkal toldotta meg bűneim listáját.
Eltiltottak a hittantól.
És hogy mi volt az ok? A hivatalos levél szerint helytelenül cselekedtem, magatartásom példátlan volt, az iskolához nem méltóan viselkedtem, trágárkodtam, a tanárnőt szidtam szóban és tettekkel.
Valójában az egyetlen bűnöm az volt, hogy az anyám lánya vagyok.
Három hónapra rá kivettek az iskolából.
A diákok kiközösítettek, nem szóltak hozzám, a tanárok pedig mind negatívan álltak hozzám. Anya és apa hosszasan beszélgettek arról, hogy vajon mi lenne nekem a legjobb. Pszichológushoz jártam, aki nyíltan kimondta: környezetváltásra van szükségem.
Így hát elköltöztünk egy messzi kisvárosba.
Nem bántam. Egy új város új lehetőségeket jelent. Itt talán szerzek barátokat. Talán egy új, boldog életem lehet.
Bizakodó voltam. Lelkesedésem egészen az első napig tartott, amikor iskolába kellett menjek.
Mint kiderült, a történetek, amiknek a főszereplője én voltam, nem maradtak a régi otthonom falai között.
A diákok utálkozva tekintettek rám, a tanárok lenézően. Nem találtam barátokat. Nem vontak be egy társaságba sem. Egyedül voltam. Teljesen egyedül.
De ezt még el tudtam viselni. Muszáj volt elviselnem.
Azokban a percekben, amikor rettenetesen magányosan éreztem magamat, negatívan szemléltem a jövőmet, mindig az öcsém képe jelent meg szemeim előtt.
Az édes kis szöszke feje, amint nevetve ugrándozik hozzám, miközben azt kiáltja jókedvűen: „Sarah, megjöttél!”
folyt. köv.
Az életem egy napsütéses szerda délutánon vesztette értelmét.
A változatosság kedvéért otthon voltam, és olvastam.
Anya a konyhában sertepertélt, apa az öcsémért ment az oviba. Mindig ő ment érte, mióta világ a világ.
Egyrészt, mert anya nem tud vezetni, másrészt, mert eleve szeret autóval utazni. Apa és az öcsém nagyon szerették egymást. Persze engem is szeretett, de a kedvence mindig is a fia volt. Sosem értettem, hogy ez miért van így. Nyilván valami férfi-dolog. Bár, általában a férfiak a kislányt szokták jobban szeretni… ki tudja?
Sosem bánkódtam emiatt, nem voltam féltékeny a testvéremre. Felesleges lenne. Attól, hogy én féltékenykedek, apa nem szűnik meg őt szeretni. Ráadásul én is imádtam az öcsikémet.
A kapcsolatunk tökéletes volt, én imádtam őt, ő imádott engem. Kell ennél több?
Persze az is lehet, hogy pár év elteltével a köztünk lévő szoros testvéri kapcsolat átalakult volna – abban viszont biztos vagyok, hogy sosem utáltuk volna egymást.
De azt, hogy milyen lett volna, már sosem fogom megtudni.
A telefon pontosan háromnegyed ötkor szólalt meg. Utáltam a hangját. Idegesítően magasan csengett, ráadásul olyan hangosan, hogy még az emeletre is felhangzott, de úgy, mintha a folyosón lenne. Pedig csak a földszinten volt.
Kinéztem az ablakon. Próbáltam kizárni a fejemből az idegesítő hangot.
Két gyerek játszott a házunkkal szemben lévő kicsi játszótéren. Az egyikük a hintában ült, a másik lökte a barátját – testvérét talán.
A járdán két, velem egykorú lány sétált. Felismertem őket, az osztálytársaim voltak – Edith és Anne. Mindkettő önbizalommal teli volt, és kétszínű. Nevetve sétáltak, titkokat sugdostak egymás fülébe. A házunk elé érve kicsit lelassítottak, majd a szobám ablakára néztek. A hideg kirázott a nézésüktől. Tudtam, hogy nem láthatnak, pedig az ablakban ültem, viszont a függöny és a magasság megakadályozta a belátást.
Az útra néztem.
Apa és az öcsém mindjárt hazaérkeznek.
Az út több mint háromnegyed óra volt, viszont már ötven perce elmúlt négy óra.
Bármelyik pillanatban itt lesznek.
Anya rontott be a szobámba. Meglepett, ugyanis a szüleim mindig szoktak kopogni, egyedül az öcsém tipeg be gyakran minden szó nélkül – bár őt megelőzi a járása. Kis trappoló, de imádom.
Anya nagyon zaklatott volt, meg sem állt az ajtóban, egyből odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát.
Fogalmam sem volt, mi üthetett belé. Anya sosem szokott így viselkedni.
A hátát simogattam, ő pedig csak sírt, zokogott. Nem szólt egy szót sem, csak szorosan ölelt, és keservesen sírt.
Valami történt – hasított a gondolat agyamba.
Anya sosem borult még ki így! Valami szörnyűséges kellett történjen, hogy így összezuhanjon!
Mattie!
Lefagyva, lassan fordítottam fejemet az ablak felé.
A jól ismert, kék Renaultnak még mindig se híre – se hamva.
- Mattie – suttogtam.
Anya még jobban sírni kezdett.
- Mattie. MATTIE! – kiáltottam, majd én is sírva fakadtam.
Egymásba kapaszkodtunk. Anya próbált vigasztalni engem, én anyát. A szívünk mélyén viszont mindketten tudtuk, hogy próbálkozásaink teljesen feleslegesek.
Anya sírása alábbhagyott, majd lassan felemelte a vállamról könnyáztatott arcát.
- Sarah, kislányom! Sarah… - sírta el újra magát.
A szemében végtelen szomorúság, fájdalom volt.
Képtelen voltam a szemébe nézni.
Fájt a szemébe néznem.
Viszont pontosan tudtam, hogy az én szemeim is azt tükrözik vissza, amilyen anya szeme.
Egy szót sem szóltunk. Csak sírtunk, sírtunk és sírtunk. Nem is lett volna értelme beszélni. Nem akartam, hogy beszéljen. Nem akartam, hogy kimondja a szavakat, amiket már tudtam.
Képtelen voltam elviselni az igazságot.
Az ágyamra feküdtünk, egymással szemben, szorosan egymás mellé.
Még nem voltunk képesek bemenni a kórházba.
Tudtuk jól, hogy valamelyik szerettünk távozott. Még nem akartuk tudni, melyikük.
Még nem álltunk rá készen. Talán néhány óra múlva.
Még nem.
folyt. köv.
Az emberek kilencvenkilenc százaléka utál kórházba menni. Természetesen én ez alól is kilógtam. Az ég világon semmi bajom nem volt a kórházakkal, egészen addig, amíg nem én voltam a páciens.
Most mégis halogattam a percet. A karomon a bőrömet csipkedtem, hátha felébredek ebből a rémálomból. Mert ez csakis rémálom lehet! Apának sosem volt még balesete. Most sem volt, biztos csak valami félreértés történt!
De csak nem ébredtem fel.
A kórház bejárata előtt álltunk anyával, mindkettőnk lefagyva. Ő sem akart jobban bemenni, mint én.
Csak néztem az öreg épület falát, a hatalmas üvegajtót.
Egy mentő fordult be szirénázva a hátsó udvarra. Biztosan beteget hozott.
Anya nagyot sóhajtott, majd megragadta a felkaromat, és elindultunk. Nevetségesen lassan lépkedtünk fel a lépcsőn, de az ajtó egyre csak közelebb került.
Anya nyitott be. A kórházba lépve egyből megcsapott az a jellegzetes szag. Hiába voltunk még csak az ajtó mellett, a szag ide is eljutott. Nem tudom, hogy az orvosok, az itt dolgozó emberek ezt hogy bírják ki. Minden áldott nap ugyan ez a szag. Minden áldott nap látni a sérülteket, betegeket. Minden áldott nap tudni, hogy ma valaki talán meg fog halni. Szörnyű lehet.
A recepcióhoz sétáltunk, a számítógépek előtt két fiatal nő ült – egy vörös és egy barna hajú. Mosolyogva fordult felénk a vörös hajú. Legszívesebben elfutottam volna.
Nem tudtam, mért mosolyog. Én nem láttam semmi okot arra, hogy mosolyogjon. Kiborított, hogy mosolyog.
Éreztem, hogy a könnyek lecsorognak az arcomon. A másik recepciós erre kiugrott a pult mögül, és a közelben lévő fotelek felé kezdett terelni. Odaérve leültem az egyikbe, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam visszatartani.
A lány kedves volt – a hátamat simogatta, és adott zsebkendőt is. Mégsem tudott ezzel megvigasztalni. Abszolút vigasztalhatatlan voltam.
Anya végzett a másik lánynál, és felém sietett. Letérdelt elém, és átölelt, majd megfogta a kezemet, és lassan húzni kezdett.
A sebészeti osztályon kötöttünk ki, előttünk a folyosó ajtaja, ahonnan a Hármas számú műtő nyílt.
Mi nem mehettünk oda. Az ajtón kívül vártuk a percet, hogy kijöjjön valaki. Hogy kijöjjön egy orvos, és elmondja, mi történt.
Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Sőt, nem akartam tudni!
Legszívesebben makacsul elfordultam volna, és nem vettem volna tudomást a körülöttünk történő dolgokról.
De az ajtó kinyílt. Egy orvos lépett ki rajta, és lassan jött oda hozzánk. Lehajtottam a fejemet. Nem akartam hallani, hogy mit mond.
Nem akarom! Nem akarom!
Az orvos szavaiból összesen két szót fogtam fel. A kisfiú és a sajnálom voltak ezek.
Képtelen voltam felfogni. Biztos csak valami tévedés történt! Mattie nem halhatott meg. Biztos csak összekeverik valakivel! Az ki van zárva, hogy Mattie…
Oldalra néztem. Anya keservesen sírt. Oda akartam menni hozzá, hogy megnyugtassam. Hogy elmondjam, hogy biztos valami félreértés történt.
Mattie itt van valahol, és boldogan játszik a szobatársaival. Játszik velük, és szemet vetett egy játékra, ami egy másik gyereknél van. Erőszakkal próbálja elvenni tőle, de amikor nem sikerül neki, hangosan bömbölni kezd.
Igen, itt van valahol!
Vajon melyik szobában lehet? Oda akarok menni hozzá, hogy felvidítsam. Meg akarom ölelni, puszit akarok adni neki. Igen, itt kell legyen valahol!
Anya egy idő közben felbukkanó nővér után ment, így én is követtem őket. Most kitöltjük a papírokat, aztán pedig megkeressük az öcsémet. Igen, így lesz!
Így kell lennie!
folyt. köv.
Az öcsém temetése egy hétfői napon volt. Öt nap telt el az ominózus szerda délután óta, és ma örök nyugalomba helyezik.
Az elmúlt napokban olyan voltam, mint egy kísértet. Alig ettem, alig ittam, naphosszat csak bámultam a plafont, és vártam, hogy kopogás nélkül benyisson.
De nem nyitott. Nem nyitott be, és már soha többé nem is fog.
Ez alatt az idő alatt anyán egyáltalán nem látszott, hogy pár napja vesztette el a fiát.
Energikus volt, főzött, mosott, takarított, elrendezte a temetést, és apát is sokszor meglátogatta.
Nem mutatta a külvilág felé a fájdalmát, de pontosan tudtam, hogy benne is jelen van a hiány. A hiány, amit Mattie okozott. Nappal sosem sírt – mindig erős volt -, de éjszakánként keservesen zokogott.
Volt, hogy álmából kiáltva ébredt fel, és Mattie-t szólongatta.
Én még aludni sem tudtam. Nem bírtam, és nem is akartam aludni. Lehet, hogy akkor fog visszatérni, amikor alszok. Akkor lemaradok róla – ezt pedig nem akartam.
Szentül hittem, hogy Mattie vissza fog jönni hozzánk. Vissza kell jöjjön.
Csak türelmesek kell legyünk. Hiszen ahogy a mondás tartja: „A türelem rózsát terem”. Nálunk a rózsa Mattie volt.
Csak idő kérdése, és visszajön.
Még hétfőn is reménykedtem. Reménykedve vártam, hogy mikor fog felbukkanni az öcsém. Akkor is őt kerestem a szememmel, amikor a pap a búcsúztatót mondta – hideg, érzéketlen szöveg volt, cseppet sem illett az én örökmozgó kisöcsémhez.
A remény akkor szállt el, amikor rádobták az első földkupacot a koporsóra. Aztán még egyszer. És még egyszer. Addig, amíg végül a sír teljesen láthatatlanná vált. Onnan már nem fog előbukkanni.
A vendégek lassan szétszéledtek, miután részvétet nyilvánítottak a családnak.
A részvétükkel nem megyünk sokra. A részvétük nem fogja feltámasztani!
Gyűlöltem, hogy fogadást tartunk a házunkban.
Úgy éreztem, mintha ünnepi lakomán ültünk volna. Tudom, hogy nem így van, de mégsem voltam ott szívesen.
Idegesített, hogy olyan öregek voltak a házunkban, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Szájtátva bámulták az otthonunkat, magukban jó alaposan kielemezve azt.
A családi fényképek előtt elhaladva pedig megjegyzik, hogy „milyen kis fess volt ez a Matthew. Kár, hogy nem él már!”
Az mégis jobban zavart, amikor egy plázacica tipegett be a házba tíz centis magassarkúban, szabadon hagyott hidrogénszőke, becsinált hajjal, oldalán meg ott totyogott rózsaszín pórázon egy chiwawa.
Felvontam a szemöldökömet – ez biztos csak valami vicc. Nekünk ilyen rokonunk biztosan nincs!
Anya azonban sírva a nyakába borult, és szorosan ölelte.
Mattie jót nevetett volna ezen. Anya, amint az ismeretlen nő nyakába ugrik, aki vigasztalni próbálja, de próbálkozása süket fülekre talál.
Nem tudtam tovább lent maradni. Szörnyű volt látni, hogy a rokonaim, a család barátai hasznot húznak az öcsém halálából. Jó ételeket esznek, kipletykálják a másikat – egyáltalán nem volt szomorú a hangulat.
A lépcső felé vettem az irányt, majd az emeletre érve az öcsém szobájába mentem. Felvettem a kedvenc játékát – egy régi, barna plüss-sünt -, majd a szobámba léptem.
Az ágyra feküdtem, és szorosan magamhoz öleltem a sünit.
Orromban az öcsikém illatával aludtam el.
folyt. köv.
Három hónap telt el. Az ember azt hinné, három hónap alatt az élet nem tud annyira megváltozni.
Pedig képes rá!
Az én életem is megváltozott.
A temetés után anya és apa kezdtek eltávolodni egymástól. Mégsem tudtam mit tenni. Csak néztem, ahogy a házasságuk lassan, de biztosan szétesik.
Hogy mi volt a fő ok? Valószínűleg nem is volt ilyen. Esetleg a körülmények.
Igen, nagy valószínűséggel a körülmények.
Nem az öcsém halála volt az ok – ez teljesen biztos volt! Ha az ember elveszti a gyermekét, jó esetben az csak még szorosabbá fűzi a két ember közti kapcsolatot.
De, mint utólag kiderült, a szüleim házassága már jóval a baleset előtt sem volt rendben.
Anya és apa mindketten jó színészek – ez mára már biztossá vált.
Vagy csak mi, magunkat felnőttnek tekintő, valójában még gyerek tinédzserek vagyunk túl vakok.
Szentül hittem, hogy a családunk kibírja, hogy elveszítettünk egy nagyon fontos tagot.
De nem bírta.
Emlékszem, aznap anya egész nap feszült volt. Alig szóltam hozzá, máris kiabált, idegeskedett. Így telt az egész napja.
Délután négy órakor pedig leült a nappaliban található kanapéra, és nem mozdult onnan.
Ez alatt az idő alatt én a szobámban voltam, és tisztogattam Mattie dolgait.
Anya képtelen volt elviselni, hogy a halott fia szobája úgy áll ott, mintha Mattie bármelyik pillanatban beléphetne.
Persze titkon mind ebben reménykedtünk. Hogy ez az egész csak egy rossz álom. Hogy egyszer csak nyílik az ajtó, és belép apa, karján Mattie-vel, aki nevetve szalad hozzám, és agyon ölelget. Közben apa megcsókolja anyát, majd én is kapok egy puszit. Aztán leülünk az asztalhoz, miközben anya és én tálaljuk a vacsorát, és beszélgetünk – nyugalomban, szeretetben.
Anya ki akarta dobni az öcsém dolgait – vagy legalábbis eltüntetni szem elől.
Én viszont képtelen voltam arra, hogy ebbe beleegyezzek.
Képtelen lettem volna elviselni, hogy az öcsémet egyszerűen kitépjük az életünkből, mint egy rossz példákkal teleírt lapot a füzetből.
Lehetetlen lett volna elviselni.
Mikor háromnegyed hétkor lementem a konyhába egy pohár vízért, láttam, hogy anya még mindig a nappaliban ül, bár egy másik pózban, és a függönyök is be voltak húzva.
Fejemet csóválva mentem vissza a szobámba.
Az ágyamra ültem, és elővettem a történelemkönyvemet. Másnap szerda, a negyedik órám pedig töri.
Szerettem az órát, Miss Dora, a tanárnő pedig igazán szimpatikus volt. Rendkívül jól magyarázta el az anyagot, és az ember ismeretei a tantárgyból egy kis ismétléssel naprakészek voltak.
Csak a tanárnő szeretett feleltetni, és a legjobb jegyet csak az kaphatta meg, aki maximálisan tudta az anyagot.
Apa autójának ajtaja hangosan csapódott, majd hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Idegesített az ezt követő csend. Legszívesebben kémkedtem volna a beszélgetés után, de gyávábbik felem arra ösztönzött, hogy maradjak meg szépen a fenekemen.
Reggel anya keltett, köszönhetően annak, hogy bealudtam a matekon, és ebből kifolyólag az órámat sem állítottam be a telefonomon.
Anya szótlan volt, valahogy túl nyugodt. Adott egy puszit a homlokomra, és már itt sem volt. Az ablakomon kinézve láttam, hogy egy sötétített üvegű BMW-be ült be. Felvontam szemöldökömet – eddig mindig apa vitte dolgozni, vagy taxival ment. Sosem sötétített üvegű BMW-vel.
Vállat vontam, majd felöltöztem, és elindultam az iskolába.
A diákok most sokkal toleránsabbak voltak velem szemben, valószínűleg az öcsém halála volt ennek az oka. Nem tudnám megmondani, hogy a szánakozó vagy a gyűlölködő tekintetek esnek-e rosszabbul. Minden esetre ezt kaptam a diákoktól.
Az ebédet kihagytam – az összekapart erőim eddig tartottak, egy perccel sem bírtam volna többet elviselni az iskolából.
Otthon legnagyobb meglepetésemre apát találtam – egy másik nővel. Megdöbbenve álltam az ajtóban, miközben az apám a mi kanapénkon egy teljesen ismeretlen nővel csókolózott. A táskám lecsúszott a vállamról – a hangra apa és a nő ijedten rebbentek szét.
Apa felugrott, és felém sietett. Én csak pislogtam, és még mindig nem fogtam fel.
Apa átkarolta a vállamat, és a kanapéhoz vezetett.
Leültetett a nő mellé.
Anya ebben a pillanatban toppant be.
folyt. köv.
A nő neve Samantha volt. Szemészorvos volt a közeli kisvárosban, és nem mellesleg négy hónapos terhes. A gyerek apja az apám.
Vállig érő, barna haja volt, vékony testalkata, és egy két éve halott, de dúsgazdag férje. Apával egy furcsa véletlen folytán ismerkedett meg – a halott férje apa régi barátja volt. A temetésén találkoztak először, és már akkor szimpatikusnak tartották egymást.
A kapcsolatuk barátságnak indult, de aztán átalakult szerelemmé.
Anya tudott a kapcsolatukról, de meg se próbálta akadályozni azt.
Sőt, felajánlott apának egy lehetőséget!
A lényege ennek az volt, hogy ő nem akadályozza a kapcsolatát Samanthával, amennyiben apa sem akadályozza anya kapcsolatát egy esetlegesen kialakuló románc során.
Magyarán, a szüleim jó barátokként viselkedtek egymással, mindkettejüknek lehetett kapcsolata, sőt, még gyereke is! Az egyetlen lényeges dolog az volt, hogy mi, gyerekek ezt ne tudhassuk meg.
Ekkor álltam fel a kanapéról. Felsiettem a szobámba, és az ágyra vetettem magamat. Mellettem Mattie dolgai voltak, melyeket most magamhoz húztam.
A könnyeim megállíthatatlanul törtek elő.
Képtelen voltam felfogni, hogyan történhetett ez.
Hova tűnt az ideális családom? Hova tűnt az a család, ami három évvel ezelőtt voltunk? Anya, apa, két gyerek – egy fiú és egy lány.
Hiányzott az az élet. Hiányoztak az esős reggelek, amikor apa ébresztett, amikor anya reggelit csinált az egész családnak.
Hiányzott a régi életem.
A régi életem minden egyes perce.
Minden egyes szörnyű, de egyben fantasztikus perce.
***
Anya egyre ritkábban maradt otthon, mióta hivatalosan is kimondták a válást. Az előtt sosem gondoltam volna, hogy az édesanyám ennyire élvezni fogja a szabadságot.
Teljesen megváltozott, és ugyan már tizennyolc éves – szinte felnőtt – voltam, azért ő mégis csak az édesanyám maradt, és zavart, hogy néhanapján hajnali fél négykor állít haza.
Sajnos ez nem egyszer történt az utóbbi időben.
Ellenben apa pozitív irányba változott. Próbált minél több időt velem tölteni, nem egyszer aludtam náluk. Apa Samhez költözött, és boldogan tervezték a jövőjüket. Egy nagyobb házat akartak venni, egyrészt a baba miatt, másrészt, mert apa elég nehezen viselte, hogy a halott barátja házában, a halott barátjának a feleségével él. Mondjuk megértem. Elég frusztráló lehet.
Samet nagyon megkedveltem. A megítélésem, miszerint egy elkényeztetett, gazdag, számító liba – szégyen, nem szégyen, de ezt gondoltam róla – csúfosan megbukott.
Sam nagyszerű nő volt. Mindig vidám, kiegyensúlyozott, kedves, és egyáltalán nem beképzelt, egoista.
Eleinte távolságtartó volt ő is és én is, azonban kevés idő elteltével rájöttünk, hogy mindkettőnkben több a közös, mint gondolnánk – ő is tiramisu-imádó, és bármilyen meglepő, de társat találtam benne az Alkonyat-mániámban.
Szóval, Samben határozottan pozitívan csalódtam.
Apa nagyon sok közös programot csinált, én pedig élveztem őket.
Így nem is meglepő, mikor Sam és apa kérdésére, miszerint laknék-e velük, igennel válaszoltam.
Anya persze teljesen kiakadt, amikor közöltem vele, hogy nagy valószínűséggel apáékhoz fogok költözni – mondjuk, lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy hajnali háromkor ültem le vele csevegni. Nyolc óra óta vártam rá, de, mint utólag kiderült, a munkahelyéről egyből egy randira ment.
Így hát hanyagoltam anya előtt a költözés-témát, de magamban már azt tervezgettem, mit viszek magammal, milyen színűre fessem a falakat, és hogy vajon anya megengedi-e, hogy elvigyem Mattie cuccait.
folyt. köv.
Négy hete éltem apával, Sammel, és alkalom adtán Holly-val.
Igazából nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar apáékhoz költözöm – egyelőre még Sam házába -, de anya teljesen megváltozott. Sajnos rossz irányba.
Az állandó késői hazatérése egyre rosszabb irányba fordult, gyakran előfordult, hogy eleve nem is jött haza, csak délelőtt.
Viszont a rosszabb eset az volt, amikor nem egyedül jött haza. Sajnos ilyenre is volt példa. Ritkán hozott haza férfiakat, de amikor ez megtörtént, akkor pár napig ki sem lehetett robbantani őket a házból, avagy a hálószobából.
Rendkívül zavart, hogy az anyám itthon intézi az ilyen dolgait, mégsem tudtam mit tenni. Ilyenkor általában a szobámba vonultam, és hangosan bömböltettem a tv-t vagy a cd-lejátszómat. Hogy teljesen elfoglaljam magamat, írogattam. Néha novellákat, de legtöbbször dalokat. Miután az első próbálkozásomat újraolvastam, egyből ki is dobtam, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog, így kikutattam a szemetesből az összegyűrt, szürkés lapot. Széthajtogattam, és halkan egy dallamot kezdtem dúdolgatni, miközben a szöveggel próbáltam egyeztetni a hangokat.
Volt, hogy egy-egy szó nem illett a szövegbe, ilyenkor átírtam, de olyan is akadt, hogy a dallam került szerkesztésre. Egy órán keresztül dalolgattam, aztán a maszatos, használt papírt egy mappába tettem, és rövid zuhanyzás után lefeküdtem aludni.
Reggel a nap sugaraira ébredtem – nem húztam be a függönyt az éjjel, mivel szerettem holdfényben alkotni.
Fáradtan, a szememet dörzsölve mentem ki a konyhába, amikor meglepetten vettem észre, hogy egy idegen férfi lóg ki a hűtőnkből.
Zavartan néztünk egymásra, részben amiatt, mert fogalmunk sem volt a másik kilétéről, részben pedig azért, mert mindketten eléggé alulöltözöttek voltunk – rajta egy alsógatya, rajtam meg egy top-franciabugyi összeállítás.
Anya ebben a pillanatban toppant be a konyhába, és nevetgélve mutatta be nekem legújabb szerelmét, akivel állítása szerint „hosszú távra tervez”. A férfi felszaladó szemöldökéből leszűrtem, hogy anya vele még nem közölte sem a terveit, sem azt, hogy van egy nagykorú lánya.
Ez után egy rémesen kínos reggeliben volt részem, ugyanis anya fejébe vette, hogy meg kell ismernünk egymást jobban. Miután végre-valahára végeztünk, közöltem velük, hogy én bizony apával és Sammel fogok ebédelni. Anya ezen teljesen feldühödött, é a fejemhez vágta, hogy én nem is szeretem őt, és ha tehetném, le is tagadnám. Rendesen belelovallta magát a vitába, és könnyek között közölte, hogy vagy apa, vagy ő.
Megdöbbenve bámultam az édesanyámat, és azon gondolkodtam, hogy mi történt a családommal. Anya sosem volt ilyen, és váratlanul ért ez az új személyisége.
Végül a döbbenetemből a telefon szakított ki – apa volt, aki közölte, hogy már vagy fél órája a ház előtt vár, és siethetnék egy kicsit.
Villámgyorsan felöltöztem, és az ajtón kilépve még egyszer visszanéztem. Az idegen pasas a kanapén ült és tv-zett, anya pedig mélységes megvetéssel az arcán állt az ajtó előtt. Mikor kiléptem az ajtón, annyit kiáltott utánam, hogy soha többé ne jöjjek vissza, majd rám csapta az ajtót.
Apa zavartan nézett rám, mikor a kocsiban halkan megkérdeztem, hogy esetleg nem költözhetnék-e hozzájuk. A válasza természetesen igen volt, de az út további részében furcsán, kételkedve nézett néha-néha rám.
Mikor megérkeztünk, apa halkan megjegyezte Samnek, hogy hozzájuk költöznék, így az ebéd is elég furcsán telt, de legalább egyikük sem kíváncsiskodott.
Ebéd után a nappaliban ültem, amikor felhívott anya. Zokogva könyörgött, hogy bocsássak meg neki, és esküdözött, hogy nem gondolta komolyan azt, amit reggel mondott.
Meredten bámultam a kanapéra fektetett fekete gitártokot, miközben megígértem anyának, hogy amint hazamegyek, megbeszéljük a ma történteket.
A telefonbeszélgetés után még egy kicsit maradtam, aztán viszont szóltam apának, hogy haza kéne vinnie. Az ajtón kilépve Sam elkapta a karomat, majd halkan suttogva megjegyezte, hogy ide bármikor jöhetek, és addig maradok, amíg csak szeretnék. Hálásan mosolyogtam rá, majd beültem apa mellé.
Otthon egy kisírt szemű, magába roskadt nőt találtam. Elszomorított, hogy anya ennyire kiborult az utóbbi időben. Leültem mellé, és megöleltem, mire zokogni kezdett.
Aznap minden egyes apró részletet megbeszéltünk, ami zavarta valamelyikünket. Elmondta, hogy rettenetesen sajnálja, hogy így megváltozott az utóbbi időben. Hogy nem foglalkozott velem, amikor kellett volna. Hogy így elhagyott. Én pedig rájöttem, hogy én is hibás vagyok. Nem vettem észre, hogy szüksége lenne néhány kedves szóra, egy meleg ölelésre, egy apró mosolyra. Csak az tűnt fel, amikor későn jött haza, amikor valami nekem nem tetsző dolgot tett.
Meglepetésemre beleegyezett, hogy apáékhoz költözzek. Persze nem örült neki, de megértette a döntésemet, és próbált jó képet vágni hozzá. Együtt csomagoltuk össze a dolgaimat, és kijelentette, hogy nem vihetem el Mattie minden dolgát. A kedvenc plüsse, a pizsamája, és egy kis bögre, amit még tőlem kapott, itt maradt, anyánál. A többi dolgához viszont ragaszkodtam.
Másnap apa jött értem és a cuccaimért, én pedig sírva búcsúztam anyutól.
Ugyan nem utoljára láttam, mégis tudtam, hogy az életem egy újabb szakaszába léptem.
A kocsi ablakán keresztül hosszan integettem anyának, ő pedig addig nézett utánam sírva, mégis boldogan, míg el nem tűntük a szeme elől.
folyt. köv.
Az életem kezdett helyre jönni. Az édesanyám és az édesapám jó viszonyban voltak, mindkettejükkel rendszeresen találkoztam.
Csütörtöktől vasárnapig anyánál voltam, a hét többi napján pedig apáéknál laktam.
Anya egyedül volt, hanyagolta a randevúkat, minden idejét rám fordította. Újra belevetette magát a munkába, és gyakran segített a szomszédba költözött néninek.
Apáéknál egy kicsit bonyolultabb volt a helyzet.
Sam már a hatodik hónapban volt, és egyre nyűgösebb lett. Megállás nélkül kutattak a tökéletes ház után, de még mindig nem akadtak rá a megfelelő otthonra.
Pár hónappal ezelőtt azt hitték, megtalálták álmaik otthonát, de aztán kiderült, hogy a házat mégsem adják el. Így tovább folytatták a keresést, egyelőre eredménytelenül.
Anyánál voltam, kivételesen már két teljes hete. Sam és apa ugyan közölték, hogy nem zavarok, és nyugodtan mehetek, de én most inkább egy kicsit anyuval maradtam.
Enyhén szólva le volt hangolva, ugyanis egy régi barátnőjével eléggé összevesztek, és magát okolta. Már számtalan bocsánatkérő üzenetet hagyott, de válasz nem érkezett.
A másik ok, amiért nem mentem apáékhoz Holly volt.
Félreértés ne történjen, el kell mondanom, hogy semmi bajom nem volt Holly-val. Ritkán beszéltünk, mivel nála kiszámíthatatlan, hogy mikor van itt, és mikor nincs, de most megint a lázadó korszakát éli, és elköltözött, pontosabban elszökött, és most a nővérét idegesíti.
Ugyanis Holly Sam egyetlen húgocskája.
Először el sem akartam hinni.
Gyökeres ellentétei egymásnak, mind kívül, mind belül. Holly hosszú, vörösesbarna hajú, szürkéskék szemű lány volt, Sam pedig barna hajú, zöld szemű.
Míg Sam nyugodt, kiegyensúlyozott volt, Holly képes volt bármilyen szóra robbanni.
A kapcsolatuk nem volt rossz, de tökéletes sem. Kevés dologban értettek egyet, és hajlamosak voltak minden apróságon megsértődni.
Vicces volt ilyennek látni a mindig nyugodt és megfontolt Samet.
Szóval, nem mentem hozzájuk, mert már így is ott van Holly, elég nekik most egy fiatal.
Azonban nem csak az otthoni életem változott pozitívan meg.
Számomra érthetetlen okokból, de az iskola egyik népszerűbb lánya, Anna egyre több időt tölt velem. Már-már barátok vagyunk.
Anya persze máshogy vélekedett Annáról, mikor egyik délután hazajött velem. Szerinte csak kihasznál, és jobban járok, ha vigyázok vele. Tipikus anyai beszéd…
Én viszont bíztam Annában. Szerintem nagyon kedves lány, és egyáltalán nem beképzelt.
Pénteken elvitt egy buliba, ahol megismerhettem a legjobb barátnőit. Ugyanis egyből három legjobb barátnője van; Lily, akit már ismertem, hiszen velünk egy suliba jár, Jasmine, aki két évvel volt idősebb nálunk, valamint Annabelle, aki huszonkettő éve boldogítja már létezésével a szüleit. Nem mellesleg ő volt a hely csaposa.
Szimpatikusak voltak mindannyian, és egyáltalán nem értettem, anya mért gondolja azt, amit.
Szerdán kiderült, hogy Anna nem is olyan kedves, mint hittem. Sőt! Mikor ebédszünetben Annáék asztala felé mentem, mind csak megvetően néztek rám.
Amint odaértem, az egyik fiú egy képet vett elő. Én voltam rajta, amint éppen egy erősen alkoholos italt iszok. Persze véletlenül pont akkor kapták elő, amikor az igazgató is arra járt.
Négy hét felfüggesztést kaptam. Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy Anna hogy szerezte a képet…
folyt köv.
Két hét telt el. Ez alatt az idő alatt jórészt anyával voltam. Ennek egyik oka az volt, hogy most nem lettem volna képes elviselni apa és Sam boldogságát – bármennyire önző és érthetetlen is ez, de így volt -, a másik ok pedig az volt, hogy anya nem is nagyon engedett ki.
Rettenetesen szégyellte magát miattam, mikor az igazgató behívatta az iskolába, és az irodából kilépve egy szót sem szólt hozzám.
Ezerszer rosszabb volt, mintha kiabált volna velem.
Hazaérve csak annyit mondott, hogy „két hét szobafogság”.
Sosem kaptam még szobafogságot, ráadásul a helyzetet súlyosbította, hogy még mindig csak halkan beszélt. Nem tört ki.
Így visszatekintve azonban azt kell mondanom, hogy megérdemeltem. Megérdemeltem a négy hét felfüggesztést is, akárcsak a szobafogságomat is. Amit nem szegtem meg.
Ebben a két hétben bepótoltam az elmulasztott tanulnivalómat.
Történelmet, biológiát tanultam, és írogattam a füzetembe pár dalszöveget, amik igazából használhatatlanok voltak, de jól esett őket leírni.
Rendbetettem a szobámat, és könyvet olvastam.
Ezzel telt a két hetem.
Ma a telefonom ébresztett, de nem a megszokott dallam, hanem az üzenetjelző.
Álmosan keltem fel, majd odamentem az íróasztalomhoz, ahol a telefonom feküdt.
És valóban, a képernyőn ott volt a jelzés: „Önnek egy új üzenete érkezett”.
A feladóra pillantva azonban lefagytam.
Nem értettem.
Mit akar tőlem?
Apró hezitálás után azonban megnyitottam az üzenetet.
„Szió! Buli ma este? Csak Bell, te, és én, Lily és Anna nem jön. Írj! Pussz: Jasmie”
Nem tudtam, mit tegyek. Szemmel láthatón Jasmine és Annabelle még mindig szívesen töltötték velem az idejüket, viszont Anna és Lily nyílt ellenségeimmé váltak.
A válaszom egyértelműen nem lett volna, de így, hogy Lily és Anna nem jönnek, elgondolkodtam.
Vajon Jasmine-ék megtudták valahonnan, hogy mi történt?
Nem tudtam, mit csinálhatnék. Végül a telefonomat kikapcsoltam, és letettem az asztalra.
A fürdő felé vettem az irányt, ahol elvégeztem szokásos teendőimet, és már indultam volna a konyhába, de a tükör előtt megtorpantam.
Egy átlagos, szőke hajú lány nézett vissza rám, akit maximum tizenhat évesnek nézett ki.
Egyáltalán nem úgy, mint egy tizennyolc éves.
Oldalra néztem, a kis szekrénykére, mely tetején egy szemceruzát és szempillaspirált fedeztem fel. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam őket, és kihúztam a szememet.
Az eredmény egy icipicit jobb, de még mindig szánalmas.
Felfogtam a hajamat, de az eredménnyel még mindig nem voltam elégedett.
Gondolkodva álltam a tükör előtt, majd nagyot sóhajtva kiléptem a fürdőből, és lementem a konyhába.
Anya már nem volt itthon, hiszen már jócskán elmúlt nyolc óra, neki pedig dolgoznia kellett.
Csak egy cetlit hagyott az asztalon, rajta pedig pénzt.
„Lejárt a két hét, menj, sétálj egyet! A pénzt pedig nyugodtan költsd el – menj el fodrászhoz, vegyél egy új ruhát, stb. Szeretlek: Anya”
Egy pillanatig gondolkodtam, majd felkaptam a pénzt.
Felrohantam a szobámba, magamra kaptam egy farmert és egy szürke felsőt, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
Mielőtt azonban kiléptem volna, gyorsan visszafordultam, és a mobilomért siettem. A kijelzőn még mindig ott ált, hogy egy üzenetem van. Hirtelen ötlettől vezérelve rányomtam a „válasz” gombra, majd gyorsan bepötyögtem a rövidke üzenetet. Zsebre raktam, majd a város felé vettem az irányt.
Az első fodrászüzletbe bementem, amit megláttam. Nem volt hosszú sor, de várnom kellett egy picit. Leültem az egyik fotelba, majd egy magazint vettem a kezembe. Fogalmam sem volt, mit akarok csináltatni a hajammal, de ez így nem maradhat! Tizennyolc éves vagyok, de tizenhatnak nézek ki. Ezen sürgősen változtatni kell!
Nem telt el tíz perc, és máris felszabadult egy fodrász. A szék felé vettem az irányt, közben a mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Gyorsan előkaptam, és megnyitottam az üzenetet.
„Nyolcra legyél kész! Érted megyek! Jasmie”
folyt. köv.
Egy óra múlva már ki is léptem a fodrászszalonból. Elégedett voltam az eredménnyel, nagyon is.
A hajam új fazont, és új színt is kapott.
Határozottan megijedtem, amikor utasításomat követően – miszerint varázsoljon belőlem egy tizennyolc évest – egy tubusnyi festéket vett elő a fodrász - Paolo.
Mikor meglátta kitágult szemeimet, szélesen elvigyorodott, majd csak annyit mondott, hogy „Ne félj, istennőt varázsolok belőled!”.
Nem bántam meg. Határozottan nem.
A hajam most sötétbarna, és hátközépig érő. Egyszerűen imádom.
A következő célállomásom a közeli pláza volt. Paolo nem kért sokat az átalakításomért, úgyhogy maradt még sok-sok pénzem, így úgy döntöttem, veszek magamnak valami jó kis ruhát, elvégre új hajhoz új ruha dukál.
Az üzletbe lépve viszont leesett az állam.
A ruhák ugyan iszonyatosan jól néztek ki, de őrülten drágák voltak.
Mégis beléptem.
Tanácstalanul nézegettem körbe, nem tudtam, hol kezdhetnék. Egy eladó odajött, de elutasítottam. Rendkívül kínos lett volna, ha egy méregdrága ruhához vezet, amit nem tudtam volna kifizetni.
Az egyik állványhoz léptem, és nézegetni kezdtem a felakasztott ruhákat.
Volt ott mindenféle színű, stílusú ruha, de sajnos mind túl drága volt.
Csalódott sóhajjal távoztam a boltból.
Ám a feladásról szó sem lehetett!
A következő bolt, amibe bementem, szintén drága volt, a harmadik olcsó, de nem volt egy normális ruha sem, a negyedik pedig éppen az orrom előtt zárt be.
Fáradt sóhajjal dobtam le magam az egyik padra, majd telefonomat elővéve megnéztem az időt. Egy óra múlt pár perccel. Meglepődtem, hiszen maximum kilenc órakor jöttem el otthonról, a fodrásznál eltöltöttem egy – másfél órát, és ezek szerint több, mint két órája itt csatangolok.
Szórakozottan nézegettem jobbra-balra, mikor a szemem megakadt egy kicsike üzleten. El volt dugva, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van, de határozottan ott volt! A kirakatában pedig csodaszép ruhákat lehetett látni.
Megbabonázva közelítetem a kirakat felé, és majdnem ugráltam örömömben, mikor megláttam, hogy a ruhák nem voltak drágák!
Belépve elsőként az eladó mosolygó arca tűnt fel. Kedvesnek tűnt, segítőkésznek, mégis elutasítottam a segítségét.
Sokáig keresgélem, de csak nem akadtam rá az igazira, annyi pénzem pedig nem volt, hogy két ruhát, cipőt és még kiegészítőket is vehessek.
Elmélkedésem közben egy ismerős hang szólított meg.
- Sarah? Sarah, ez tényleg te vagy?
- Holly? – vontam fel szemöldökömet, miután hátrafordultam.
- Eszméletlen az új hajad! – ölelt meg – Egyszerűen imádom!
- Öhm…köszi – jöttem zavarba.
- Mit csinálsz itt? Buliba mész? – mosolygott mindentudóan.
- Olyasmi. Jasmine és Annabelle elhívtak.
- Annabelle? Annabelle Van Tiss?
- Igen, ő. Ismered?
- Az egyik húga jó barátnőm. Akkor viszont te is a Kék Banánba jössz! Jaj, szuper lesz! Mi is megyünk Natalie-val és Ninával! De most gyere! Ruhát kell neked szereznünk! – húzott maga mögött.
Végül egy kék, fodros ruha előtt állt meg. Egyszerűen imádtam, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy egyedül sosem akadtam volna rá. Csodaszép volt, egyszerűen imádtam. Hollynak is tetszett minden bizonnyal, ugyanis egyből a kezembe nyomta, én pedig egy gyors próba után már indultam is a pénztár felé.
folyt. köv.
Apáéknál voltunk, egyrészt azért, mert Holly „kierőszakolta” belőlem, hogy ő majd hazavisz, másrészt pedig mert neki megvannak a kellő eszközei ahhoz, hogy „embert varázsoljon belőlem”. Eszközök alatt remélhetőleg a szemhéjfestéket és egyéb hasznos sminkcuccokat ért, ami nálam kimerül egy szempillaspirálban és szemceruzában.
Így hát apáék lakása felé vettük az irányt.
Senki nem volt otthon, mivel Sam és apa is dolgoztak, így hát miénk volt az egész ház. Holly első dolga volt, mikor megérkeztünk, hogy a cuccait ledobva a kanapéra ült, és ölébe vette a gitárját.
- Bulik előtt mindig izgulok, ezáltal annyira felpörgök, hogy még lelőni se lehet, de a gitározás megnyugtat. A te érdekedben teszem – jegyezte meg felvont szemöldököm láttán.
Én még mindig a nappali ajtajában álltam, így jobbnak láttam lehuppanni az egyik fotelba, mielőtt még kínosabbá válik a helyzet.
Csendesen hallgattam, ahogy egy számomra ismeretlen darabot gitározik. Szépen játszott, ez nem is volt kérdéses.
Nem szép dolog az irigykedés, mégis bekebelezte a szívemet ez az alattomos érzés. Irigyeltem Hollyt – irigykedtem a külsejére, a hajára, a gitártudására.
Kis idő múltán aztán abbahagyta a dalt – nem mellesleg pont a közepén -, felugrott a kanapéról, és karon ragadva engem húzott maga után.
A fürdőszobában kötöttünk ki, ahol a kezembe nyomott egy törülközőt, és utasított arra, hogy zuhanyozzak le, és mossam meg a hajamat.
Furcsállottam, hiszen még csak alig múlt három óra, és elvileg nyolcra jönnek értem. Ahogy ez eszembe jutott, egyből a telefonom után nyúltam, és küldtem Jasmine-nek egy sms-t, hogy ide, apáék házához jöjjön, mivel nem igen szabadulok véleményem szerint innen egyhamar.
Miután végeztem, belebújtam egy köntösbe, Holly pedig megragadta a kezemet, és a konyhába húzott. Leültetett az asztalhoz, és a hűtőből ételeket pakolt elő.
- Most kell ennünk, mert máskor már nem lesz rá alkalmunk. A végén még leeszed a ruhádat!
Pontban hét óra negyvenhét percre elkészültünk. Imádtam a ruhámat, nem bántam meg, hogy erre költöttem a pénzemet. Holly szintén nagyon jól nézett ki, egy fekete ruha volt rajta, és éppen egy ezüst színű cipőt halászott elő a szekrényből. Ekkor jöttem rá, hogy nekem nincs cipőm.
- Holly!
- Hmm?
- Nincs cipőm!
- Ó, ne aggódj! – nézett rám – Már mindent elterveztem! Csodásan fogsz kinézni! – szólt, majd felhúzta a cipőt. Nem értettem, hogy képes megállni azokon a hatalmas sarkakon.
Akkor kezdtem megijedni, mikor visszahajolt a szekrénybe. Hosszasan kutakodott, keresett valamit, aztán nagy mosollyal az arcán mutatta fel szerzeményét.
A szemem kikerekedett félelmemben. Kizárt, hogy én ezt felvegyem!
Teljességgel lehetetlen!
- Én ezt nem veszem fel! – adtam hangot félelmeimnek.
- Már hogy ne vennéd fel!
- Nem, nem fogom! – vitatkoztam.
- Ó, dehogynem fogod! Gyerünk! –tette le elém a földre a cipőt.
- A-a! – ráztam a fejemet.
- Sarah, ne gyerekeskedj! Hány éves vagy, hat?
- Nem, de én ebben ki fogom törni a nyakamat!
- Ugyan már! Dehogy fogod!
- Holly, baromira magas a sarka!
- Oké, akkor gyere papucsba! – sértődött meg.
Duzzogva ment ki a szobából, sejtésem szerint a fürdőbe. Az ajtón benézve láttam, ahogy a szempilláját keni ki. Lehajtottam fejemet, a lábaimra néztem. Kizárt, hogy én azt a cipőt normálisan tudnám viselni!
- Csak kiröhögtetném magamat! Még megállni is képtelen lennék benne, nem hogy járni!
- Kérlek!
- Jó – sóhajtottam. – De minden lelkiismeret nélkül rád fogom, ha valami bajom lesz!
- Csak nyugodtan! – mosolygott. Kintről dudálás hallatszott. – Készen állsz életed legjobb estéjére?
- Nem vagyok benne biztos!
- Istenien nézel ki! Menj, ne várakoztasd meg őket!
- Te nem jössz velünk?
- Nem, én később megyek! A lányok átjönnek még, olyan tíz körül megyünk!
- Hát, akkor szia!
- Érezd jól magad!
A szobájába siettem, és felkaptam azokat a gyilkos lábbeliket. Kizárt, hogy én ebben nem fogok elesni!
Kacsázva indultam el a bejárat felé, de egész jól belejöttem már a sétálásba, mire a limuzinhoz értem. Jasmie és Annabelle vigyorogva intettek nekem, én pedig nagy nehézségek árán beültem az autóba.
folyt. köv.
A buli egy Kék Banán nevű klubban volt megtartva. A neve kész rejtély volt számomra…
Állítólag Jasmie barátjának az excsajának az öccsének a szerelmének a nővérének volt születésnapja – azaz kifürkészhetetlen kapcsolatok révén jöhettünk be.
Ugyanis a buli zártkörű volt, a lány szülei kibérelték a helyet, főleg, hogy a lánynak ez volt a tizennyolcadik szülinapja.
A hely előtt hosszú sorok kígyóztak, de mi nem kellett várnunk. Jasmie megragadta a kezeinket, és a bejárat elé vezetett. Ott megmondta a nevét a kidobópasinak, aki, miután megtalálta a listán, beengedett minket.
A hely tömve volt, mindenhol fiatalok táncoltak, beszélgettek, nevettek. Mi azonban nem álltunk meg itt, az emelet felé vettük az irányt.
A lépcsőn felérve egy pillanatig tanácstalanul nézett jobbra-balra, aztán célirányosan elindult.
Egy kisebb társaság előtt álltunk meg – négy fiú és egy lány ült eg asztal körül egy elkülönített boxban.
Jasmie puszit adott mindenkinek, akárcsak Annabelle, majd lehuppantak melléjük. Kissé zavarban helyezkedtem el Annabelle mellett.
- Srácok, ő itt Sarah – mutatott rám. – Ők pedig itt Matt, Erik, Josh, Ian és Rebecca.
- Sziasztok – köszöntem halkan, mire mindenkitől kaptam egy „hellót” vagy „sziát”.
Úgy fél órával később Annabelle megragadta Jasmie kezét, és a táncolók masszájába olvadtak. Kínosan éreztem magamat, hiszen egy bemutatkozástól eltekintve ismeretlen emberek között ültem, így inkább felálltam, és a bárpult felé vettem az irányt.
Leültem az egyik bárszékre, és vártam, hogy a pultossrác végre hozzám is elérjen.
Hirtelen a semmiből egy ismerős test vágódott le mellém a székre.
Oldalra pillantva felfedeztem, hogy az ismerős ismeretlen Holly.
Csodásan festett, fekete ruha volt rajta, és az a bizonyos cipő, aminek ugyan magas volt a sarka, de semmi volt az enyémhez képest.
Rendelt mindkettőnknek egy-egy koktélt – bezzeg őt egyből észrevette a srác - , majd felém fordult. Végignézett rajtam, szeme elégedetten csillogott.
- Na, milyen a buli? – kérdezte.
- Nem rossz – vontam meg a vállamat.
- A nem rossz a buliknál egyenlő a pocsékkal!
- Nem, nem pocsék! Egész jó!
- Jaj, Sarah! Enged el magad legalább egy estére!
- De én elengedtem magamat!
- Ezt még te sem gondolhatod komolyan!
- Jó, talán van bennem egy kis feszültség, de…
- Semmi de! Gyere, idd meg gyorsan ezt! – nyomta a kezembe a koktélját.
- Nekem is van! – mutattam fel a saját poharamat.
- Hajtsd fel mindkettőt!
- Nem lesz az… - kezdtem volna aggodalmaskodni, de felvont szemöldöke láttán inkább elhallgattam, és tettem, amit mondott.
- Na, mindjárt jobb! Gyere!
Legnagyobb rémületemre a táncolók közé húzott, majd egyszer csak megállt, és tánolni kezdett.
Elmondhatatlanul hülyén éreztem magam, de próbáltam leutánozni a mozgását. Kis idő elteltével úgy éreztem, egész tűrhetően csinálom ezt a, szerintem táncnak semmiképpen sem nevezhető vonaglást, Holly mosolya pedig megerősített hitemben.
Kis idő elteltével újra a árpult mellett kötöttünk ki, és rendeltünk még egy-egy koktélt. Nagyban iszogattunk, amikor hírtelen felkapta a fejét, majd bólintott egyet.
- Mennem kell, majd még összefutunk! Érezd jól magad!
- Szia!
Miután elment, visszafordultam a bár felé, és tovább iszogattam a koktélomat. Nem nagyon szerettem az alkoholos italokat, de ez ízlett.
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy valaki ledobta magát a mellettem lévő székre. Oldalra nézve ismerős szőke fejet láttam meg – Ian volt az, ha emlékezetem nem csal.
- Hali – mosolyogtam rá.
- Szia – vigyorgott. – Milyen a buli?
- Szuperkirály! – válaszoltam, mire felnevetett. Rendelt nekem még egy koktélt, mikor látta, hogy a jelenlegi kezd fogyni, és magának vett egy sört.
- Sosem értettem, mit lehet szeretni a sörben – húztam fel orromat, mire újra nevetni kezdett.
- Ittál már valaha?
- Persze! Valami borzalom!
- Próbáld meg ezt – nyújtotta felém a poharát. Nem törődve semmivel belekortyoltam az undorító löttybe, ami nem is volt olyan rossz. Valahogy nem volt annyira intenzív az a jellegzetes sör íz. Nagyot nevetett, mikor megosztottam vele észrevételeimet, majd szólt a pincércsávónak hogy még egy sörre lenne szükségünk.
Az agyamban felmerült a kérdés ugyan, hogy nem lesz-e ez egy kicsit sok, de nem törődve már alig józan eszemmel, ismét belekortyoltam az italokba. Először a koktél, utána a sör.
Végül is egyszer vagyok csak tinédzser…
folyt. köv.
A napsütésre ébredtem. Egyenesen a szemembe világított, így a visszaalvásról szó sem lehetett.
Nagyot sóhajtottam, majd hátat fordítottam az ablaknak.
A helyzet így sem lett sokkal jobb. Mérgelődve nyitottam ki a szemeimet, és saját magamat pillantottam meg. Mióta van nekem az ágyam mellett egy tükör?
A szemeimet dörzsölve ültem fel az ágyban, azonban nem a várt látvány fogadott.
A falak nem a megszokott lila színben pompáztak, hanem rózsaszínen tündököltek. Az ágy is jóval keményebb volt a sajátomnál.
Ahogy felültem, a fejem iszonyatosan hasogatni kezdett.
Feljajdultam, majd a fejemre szorítva a kezemet kiszálltam az ágyból.
Idegen férfiing volt rajtam.
Megragadtam az anyagot, és meredten bámultam rá. Ha egy férfiing van rajtam, akkor valakinek át kellet öltöztetnie. Vagy én öltöztem át – remélhetőleg.
Gyanúsan néztem körül a szobában, de nem találtam arra utaló jeleket, hogy fiúszoba. Sőt. A falak rózsaszínek voltak, a sarokban egy Barbie-ház állt, mellette rózsaszín fotel.
Minden jel szerint egy kislány szobájában vagyok.
De mért pont férfiingben?!
Lassan indultam el az ajtó felé, majd óvatosan kiléptem a folyosóra. Ekkor kinyílt egy másik ajtó, és egy fiú jött ki a szobából.
Nyilván ő is legalább annyira meglepődött, mint én, legalábbis a felvont szemöldökéből ezt szűrtem le.
- Hogy tetszett az éjszaka? – kérdezte csábosan mosolyogva.
- Öhm…
- Én minden egyes percét élveztem – jött közelebb, majd egy hajtincsemmel kezdett játszani. – Szívesen bevállalnék még pár ilyen csodálatos estét!
- Izé…
- Ne érezd magad zavarban, felesleges! Viszont, ha már nincs szükséged az ingemre…
Megszólalni sem tudtam, csak néztem, ahogy kicsit meghúzogatja az ing gallérját. Eszeveszetten jóképű volt. Vakítóan kék szemei voltak, kigyúrt, izmos teste, és szőke, hullámos hajtincsei, amik a hajmosástól most sötéten tündököltek.
Nyilvánvalóan a bűvkörébe estem…
A szavai pár másodperc után eljutottak a tudatomig. Amit mondott, az alapján nagyon úgy tűnt, hogy… együtt töltöttük az éjszakát.
Úr Isten!
Lefeküdtem ezzel az észveszejtően szexi, ám totálisan ismeretlen sráccal?!
De hát nem emlékszem semmire! Egyszerűen semmire!
Azért az embernek megmarad pár emléke az éjszakáról, amikor elveszti a szüzességét, nem?!
Anya és apa ki fognak nyírni.
Ez olyan biztos, mint hogy itt állok.
Nem, nem valószínű, hogy lefeküdtünk… elvégre egy kislány szobájában ébredtem. Vagyis, kilencvenkilenc százalék, hogy egy kislány szobája volt az. Hacsak nem meleg a srác, viszont akkor megint kizárva a szex.
De mi van, ha biszex?
- Figyelj… - kezdtem bele, és éreztem, hogy a fejem már teljesen piros – mi…
- Ha arra célzol, hogy együtt töltöttük-e az éjszakát, igen, így volt! Félelmetes pózokat produkáltál, majdnem beletörött a bicskám, mert igaz, hogy hozzá vagyok szokva a hajlékonysághoz, de azért rendesen megleptél tegnap! Le a kalappal előtted!
- Ne… - suttogtam magamnak. Kész, áshatom a síromat...
Át akart ölelni, én viszont kitéptem magam a karjai közül, és visszarohantam a szobába. Rávetődtem az ágyra, és arccal a paplan felé sírni kezdtem.
Bárcsak meg se történt volna a tegnap!
Elvesztettem a szüzességemet, és még csak nem is emlékszem rá! Ez így nem jó! Nagyon nem jó!
Nem így akartam. Nagyon nem így.
Mindig úgy terveztem, hogy annak adom oda először magamat, akibe szerelmes leszek. Akit imádni fogok. A lelki társamnak.
Ehelyett odaadtam a legféltettebb kincsemet egy ismeretlen pasinak.
Bárcsak meg se történt volna a tegnap. Bárcsak visszacsinálhatnám.
Oldalra nézve felfedeztem a ruháimat, kis kupacban voltak egy fotelban, amit eddig észre sem vettem. Gyorsan magamra kapkodtam őket, majd újra kiléptem a folyosóra.
Még mindig ott állt, a falnak támaszkodva, azonban nem volt egyedül. Holly állt előtte, eléggé megviselt fejjel, és valamit nagyon magyarázott neki, nyilvánvalóan leszidta, legalábbis a srác lehajtott fejéből erre következtettem.
Holly felkapta a fejét, és hozzám szaladt, majd átölelt.
- Drágám, ne gondolj semmi hülyeségre! Az ég-világon semmi sem történt köztetek! Twistereztünk este, aztán elmentünk aludni. Ez az idióta Nina, a barátnőm bátyja! Ne is foglalkozz vele!
- Csak Twistereztünk? – suttogtam.
- Semmi más nem volt! Gyere, menjünk, Sam már valószínűleg csinálja az ebédet!
Megfogta a kezemet, és kimentünk a házból.
Visszanézve láttam, hogy a srác elgondolkodva bámul utánam.
Nyilván hallotta, hogy sírtam, és most azon gondolkodik, milyen szánalmas kis liba vagyok.
De nem bántam!
Egy mázsás teher szakadt le a szívemről.
Még mindig szűz vagyok.
Visszakaptam az esélyt, hogy az igaz szerelmemet ajándékozhassam meg először.
És ez így volt jó.
Így volt rendjén.
folyt. köv.
Egy hónap telt el. Sam már hét és fél hónapos volt, és apával rádöbbentek arra egy szép, napsütéses napon, hogy bizony ideje lenne már a lakásvásárlásnak, tekintve, hogy alig másfél hónap volt már csak hátra a baba születéséig.
Így hát megállás nélkül kerestük a tökéletes házat. Persze volt némi követelésünk a házakat illetően; a tökéletes háznak minimum négy hálószobája kell legyen – egy apáéknak, egy a babának, egy nekem, és egy Holly-nak -, apa nagy nappalit akart, Sam bőséges hellyel rendelkező konyhát, és egy, a hálóból nyíló erkélyt.
Ami pedig engem illetett, én csupán a döntőbíró szerepét töltöttem be, tekintve, hogy Samben a hormonok dolgoztak, apában meg a kényelem.
Na, igen. Apa végtelenül lusta férfi, és általában ez az egyetlen kiváltó oka a vitáknak. Igaz, nem szoktak vitatkozni Sammel, de ha mégis arra lépek be, hogy zeng a ház a kiabálástól, akkor nagy valószínűséggel apa nem csinált meg valamit, mert egyszerűen lusta volt.
Szóval, ha valamiben nem értettek egyet a ház témát illetően, enyém volt az utolsó szó.
Nem mondhatnám, hogy tetszett ez a helyzet – ha Samnek adok igazat, apa vágja a fejemhez, hogy hol a család melletti kitartás, ha pedig apának, akkor Sam hivatkozik a nők közötti összetartásra.
Ma kivételesen mindketten nyugodtak voltak.
Úti célunk egy nyugodt kis környék volt, aranyos házikókkal, kedves szomszédokkal.
Egy nagy, halványsárga ház előtt álltunk meg.
Gyönyörű ház volt, egyből beleszerettem. Oldalra nézve láttam, hogy Sam tetszését is elnyerte, viszont apa kissé kételkedően tekintett a kertre.
Mellé léptem, és felfedeztem, hogy még egy medence is tartozik a házhoz.
Apára néztem, és vártam, hogy beszélni kezdjen. Pár perc csend után valóban megszólalt.
- Valóban szép ház, csak hát nem lesz egy kicsit nagy munka rendben tartani a kertet? Meg a medence is…
- Apa, nyugi, minden rendben lesz!
- Gyertek, nézzük meg belülről is! – szólt Sam, majd előhalászta a postaládából a kulcsokat, amit az ingatlanközvetítő tett oda.
Az ajtón belépve egy előszobában találtuk magunkat. Szemben volt egy hatalmas, tágas nappali, mellette pedig a konyha és az étkező – mindkettő jó nagy.
A nappaliból nyílt egy ajtó, egy hálószobába vezetett.
Az előszobából további két ajtó nyílt – egy a fürdőbe vezetett, egy pedig egy lépcsőfeljárót rejtett maga mögött.
Fel és le is vezetett egy-egy lépcső – az egyik nyilván a padlástérre vezetett, a másik az alagsorba, vagy a garázsba.
Felfelé vettem az irányt. Egy kicsi folyosón találtam magamat, ahonnan négy ajtó nyílt.
A fürdő tágas volt, az ablak alatt egy sarokkáddal.
Az egyik háló falán csíkos tapéta volt, a második lesz nyilván a babaszoba, a harmadik pedig sárga színben tündökölt.
Egyből beleszerettem. A padló fából volt, és máris láttam a szemeim előtt, hogy miként fogjuk berendezni.
***
Öt hét telt el, és már kereken két napja vagyunk büszke lakói ennek a csodás épületnek. Imádtam minden egyes részét, de legjobban a szobámat – vidám színekkel rendeztem be, az embernek már attól jobb kedve lesz, ha belép a helyiségbe.
Lementem a lépcsőn, és bementem apa és Sam szobájába – ők a földszinten laktak. Elővettem a szekrényből egy táskát, és Sam cuccai közt kezdtem kutatni.
Ma éjjel mentek be a kórházba, miután hajnalban elfolyt a magzatvíz. Sem apa, sem Sam nem számított erre, hiszen elméletileg még vissza volt egy hete… azonban úgy látszik, a kistesóm nagyon ki akart már bújni.
Dudálást hallottam, így gyorsan felkaptam a táskát, majd bezártam a házat.
Gyorsan beugrottam Holly mellé Sam piros Hondájába – pár hete kunyerálta el tőle -, majd a kórház felé vettük az irányt.
Apát nem találtam sehol, viszont nagy meglepetésemre Jason, a szomszéd srác egyik haverja a folyosón álldogált.
- Szia – köszöntem neki szemöldökömet felvonva, ugyanis nem értettem, mire, vagy kire vár a szülészeti osztályon.
- Helló. – mosolygott aranyosan- Én hoztam be anyukádékat!
- Sam nem az anyám – mosolyodtam el. – Ahhoz egy kicsit fiatal!
- Csodálkoztam is – nevetett.
- Ó, ő itt Holly – mutattam a mellettem lévő lányra, mikor az megköszörülte a torkát. – Sam húga.
- Örülök, hogy találkoztunk!
- Úgyszintén – mosolygott Holly.
Ismertem ezt a vigyort. Ez a „helyes kis szomszédsrác” mosolya volt. Tízből kilenc pasinál beválik. Egyszer egy fiúnál kipróbáltam én is, de csak annyit értem, el, hogy furcsán nézett rám. Otthon aztán azt is megtudtam, miért, miután a tükörben ismét elvigyorodtam…
Pár perc múlva apa lépett ki a szülészetről, szemeiben könnyek csillogtak. Szó nélkül hozzám lépett, és átkarolt.
- Kislány lett, Rachel Nadine – mondta, miután elengedett. – Tökéletes baba, egyszerűen csodálatos!
Mindenki gratulált apának, aztán az üveges részhez mentünk. Apa a leghátsó sorba mutatott, ahol egy icipici kisbaba feküdt. Nagy szemekkel nézelődött, majd pár perc múlva lehunyta szemeit, és elaludt.
folyt. köv.
Tizenegy nap telt el a húgom születése óta. Sajnos nem tudtam annyit velük lenni, mint akartam – vészesen közeledett az év vége, ezzel együtt pedig a gimnazista éveim is lezárulnak.
Tanultam, tanultam és tanultam – ezzel telt el ez a pár nap.
Holly többször is hívott egy kis kikapcsolódásra, de nemet mondtam, mivel minden időmet kitöltötte Rachel és a tanulás.
A kórház felé tartottunk apával – ma jöhet haza Sam és Rachel. Apa autója tökéletesen fel volt szerelve, teljesen baba-biztos volt.
Furcsa volt így látni az ezüst Lexust.
A kórház közelében találtunk üres helyet, így szerencsére elég jó helyen le is tudtunk parkolni.
Sam és Rach már utcai ruhában vártak ránk. A baba Sam karjaiban pihent, érdeklődve nézelődött.
Apró halványrózsaszín ruhácska volt rajta, pár árnyalattal világosabb sapival a fejecskéjén. Nagyon aranyos volt.
Hazaérve legnagyobb meglepetésemre egy ismerős alakot pillantottam meg a bejárati ajtó előtt. Jason az ajtónak támaszkodott, a földet pásztázta szemével, de az autó hangjára felkapta fejét.
Apa beparkolt a garázsba, és óvatosan a kezébe vette Rachelt.
Aranyos volt, hogy a máskor határozott apám mennyire tanácstalan ezekben a percekben, holott semmi oka nem lenne rá. Nem Rach az első gyermeke, így nem igazán értettem, mért fél annyira a kezébe venni. Jó, pici volt, meg törékeny, de nem cukorból van!
Míg apáék a ház felé vették az irányt, én Jason felé mentem.
Valószínűleg Holly-hoz jött, más okot nem találtam a feltűnésére.
- Szia! – köszöntem neki vidáman.
- Helló – viszonozta, viszont feszültebben, mint azt vártam.
- Holly-t keresed? Nincs itt, visszaköltözött a szüleihez!
Én nagyon kedvelem Holly-t, de szerintem egy picit túlzás, amit művel. Hetente változtatja a lakhelyét, most megint a nyugodt szakaszát éli. Egyszer csak elénk állt, és kijelentette, hogy ő most hazaköltözik. Ezzel nem is lett volna baj, azt leszámítva, hogy cseppet meglepett minket ezzel a döntésével, a probléma ott kezdődött, hogy hazaérkezése után üresen találta a szülői házat.
Mint kiderült, Sam szülei úgy döntöttek, elmennek egy hosszabb vakációra, mivel egyik gyerekük sincs otthon. Azzal azonban senki sem számolt, hogy Holly hazamegy.
A vakációt hát lefújták, elvileg a napokban érkeztek haza, Holly addig egy szállodában lakott – Sam ötletét, miszerint jöjjön vissza, elutasította, inkább egy méregdrága szobába költözött…
Nem tartottam jó ötletnek, főleg, mivel úgy nézett ki, éppen egy kapcsolat van kialakulóban közte és Jason között. Szemmel láthatóan Jason is így gondolta…
- Nem, én nem Holly-hoz jöttem. – vagy mégsem… - Igazából téged kerestelek.
- Engem? – lepődtem meg.
- Öhm…igen…igazából… - sóhajtott egy nagyot, egy pillanatra elfordult, majd újra rám fordította tekintetét – Szóval, lenne kedved eljönni velem holnap egy filmre? Láttam, hogy jó a műsorkínálat, és…
- Várj! Te most… randira hívsz engem? Engem?
- Igen. A múltkor nagyon jól éreztem magam veled, úgyhogy gondoltam…
- Aha… - azt hiszem, sokkos állapotba kerültem. Sőt, biztos!
- Szóval, lenne kedved…?
- Hát… végül is. Rendben van – vontam vállat, könnyelműséget tettetve.
- Oké. Akkor… mondjuk hétre eljövök érted!
- Jó!
Szerencsétlenkedtünk még egy sort, majd végül elment.
Még mindig sokkosan a bejárat felé vettem az irányt. Felmentem az emeletre, mint valami holdkóros.
Randira hívtak. Engem. Ráadásul egy ilyen jó pasi. Biztosan csak álmodom! Megcsíptem a karomat, ezzel bebizonyítva, hogy nem álmodom, nagyon is ébren vagyok.
Végül is, könnyen elképzelhető, hogy valóban jól érezte magát velem a múltkor – a szomszéd kertipartit tartott, és mindketten hivatalosak voltunk, ő, mint legjobb barát, én, mint szomszéd.
Igen, biztos így van! Jól érzi magát a társaságomban, ezért randira hívott.
Így, ahogy mondom!
…Ugye?
folyt. köv.
Másnap kilenckor keltem. Furcsállottam, mivel korán kelő típus vagyok, viszont az oka az lehet, hogy későn feküdtem le – Rachel sokáig sírt, és én dajkáltam, mivel Sam már elaludt, apa pedig dolgozni ment ma már korán, így ő is lefeküdt aludni.
Imádtam Rachelt. Nagyon aranyos kisbaba volt, azzal a tipikus illattal.
A kórházban csendes volt, az éjszakákat majdnem végigaludta, leszámítva az etetési időszakokat.
Kimásztam az ágyból, kiválasztottam egy egyszerű pólót és rövidnadrágot, majd kinyitottam az ablakot. Nyár lévén nagyon meleg volt, a szobám olyan volt, mintha egy szaunába lépett volna az ember.
Benéztem Rachelhöz, és elmosolyodva néztem pár másodpercig, ahogy Sam a karjaiban ringatta.
Következő állomásom a fürdő volt. Langyos vizet engedtem a kádba, majd beleöntöttem a kedvenc illatú habfürdőmből egy keveset.
Míg a víz folyt a kádba, elintéztem a fogmosást, majd kifésültem a hajamat, és a fejem tetejére gumiztam.
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor bementem abba a fodrászszalonba. Imádtam a hajam színét, és a hosszúsága is tetszett, bár, így nyáron nem volt a legkellemesebb.
Beléptem a kádba, és elnyúltam benne. Szemeimet lehunyva pihentem, és közben végiggondoltam, mi mindent kellene ma elintéznem.
Van egy befejezetlen esszém történelemből, irodalomból pedig felelünk, így azt is kéne tanulni.
Nem akartam holnapra hagyni, mivel anyával megyünk nagyiékhoz, így nem lesz időm rá – maximum az út során, ami úgysem válna be.
Jó fél óra múlva, mikor már teljesen kihűlt az amúgy sem forró fürdővizem, kikászálódtam a kádból, majd a szobámba siettem. Megtörölköztem, és felvettem az előre kiválasztott ruhát, alá pedig bikinit. A törülközőt kiterítettem a szárítóra, és nagyot sóhajtva felkaptam a tanulnivalómat, majd megcéloztam a kertet.
Az ajtón kilépve megcsapott a meleg, így rövid hezitálás után ledobtam a felsőmet, és egy rövidnaciban és bikini felsőben leheveredtem a fűbe.
Az irodalommal kezdtem, és rémülten lapozgattam a könyvet. Tíz- tizenkét oldalt kellett megtanulni, ami mindig megrémiszt egy kicsit.
A tanulással három óra körül végeztem – azt azért hozzáfűzném, hogy közben ebédeltünk, valamint Rach-csel is játszottam egy kicsit.
Három órakor megjött apa, és nem mást hozott, mint Holly-t. Szememet forgattam Sam húga láttán. Nem értettem, mért nem tud megmaradni egy helyen két hétnél tovább. Apa felkapta Holly táskáját, és a házba ment, Holly pedig felém vette az irányt. Nagyot sóhajtva csuktam be a történelemkönyvemet – ebből már nem lesz tanulás.
Holly elém ért, és csípőre tett kézzel megállt a fejem felett.
- Te még nem készülődsz? – kérdezte számon kérően.
- Még csak három óra!
- Hétre jön, úgyhogy irány a fürdő! Zuhanyozz le, és mosd meg a hajadat!
- Holly, még van négy órám!
- Ami úgy el fog repülni, hogy észre sem veszed!
Kelletlenül feltápászkodtam a földről, és teljesítettem parancsait. A hajamat csak áttöröltem egy törülközővel, majd kifésültem. Fogat mostam, és Holly szobájába mentem.
A szekrényében turkált, és legrosszabb rémálmaim váltak valóra, mikor egy magassarkú cipővel a kezében fordult meg. A hajamat látva szemei kikerekedtek, és majdnem elhajította a cipőt. Sóhajtva megrázta a fejét, majd az ágya felé mutatott. Kész kis szett volt oda kikészítve, viszont az ismerős ruhadarabok a fehérneműim voltak csak. Már meg sem lepődtem azon, hogy Holly a fiókomban turkált…
Felvettem a ruhát, és a tükör elé állva megállapítottam, hogy Holly tud valamit. Egy fekete, nyakba akasztós felső volt rajtam, valamint lila szoknya.
A fürdőbe mentünk, ahol megcsinálta a hajamat – megszárította, kivasalta és hátul összetűzte egy csattal –, és kisminkelt. Természetes színeket használt, de jó sokáig festett…
Mosolyogva fordított a tükör felé, én pedig rácsodálkoztam a lányra, aki visszanézett rám. Holly valóban tud valamit…
folyt. köv.
6 hónappal később
Hat hónap telt el. Hat csodás hónap.
Persze történt egy s más ebben a fél évben – Rachel szépen fejlődik, szinte naphosszat gügyög és nevetgél, Holly huzamosabb ideig egy helyen maradt, ami konkrétan azt jelentette, hogy már fél éve nálunk lakik, és próbál nem az ember idegeire menni a furcsa szokásaival, valamint anya is újra boldog. Egy James nevű pasassal van, négy hónapja találkozgatnak, és anya kezd beleszeretni, legalábbis nekem ezt mondta. Én nagy nehezen, de sikeresen letettem a jogosítványomat, valamint leérettségiztem – mindkettő sikeres volt, szerencsére.
És már fél éve van egy barátom. Vagyis öt hónapja és huszonkilenc napja.
Jason nagyon kedves, szerető fiú, és ugyan még mindig nem vagyok szerelmes belé, de úgy érzem, már közel járok hozzá. Iszonyatosan hozzánőtt a szívemhez, és élvezem minden egyes vele töltött percemet.
Az első randinkon moziba vitt, és egy fantasy-akció filmet néztünk meg. Nekem nagyon tetszett, bár Jason nem volt annyira elragadtatva tőle – túl soknak találta benne a „nyálas” részeket. Megjegyezném, nekem, mint nőnek egyáltalán nem volt sok. Pont kellő mennyiség. Annyira megtetszett a film, hogy egyből meg is rendeltem a könyvet, amit röpke egy hét alatt kiolvastam. Jason szerint hülyeség volt erre költeni a pénzemet, de ebben nem értek egyet vele. A könyvemre kész várólista alakult ki – most Holly-nál van, de igényt tart rá Anna, Jasmine és Pauline (anya munkatársának lánya, akivel egész jó a kapcsolatom) is.
A film után aztán ittunk egy-egy shake-t, és végül hazavitt. A csók viszont elmaradt.
Ettől persze teljesen összezavarodtam, de megnyugodtam egy kicsit, mikor másnap egy virág várt az ajtó előtt, benne a kérdés, hogy elmennék-e vele egy második randira. Természetesen igent mondtam.
A második találkánkon egy koncertre vitt. Nem volt híres a zenekar, de tetszett. Rockot játszottak, de az élvezhető fajtából. Amikor hazaértünk, az ajtó előtt pedig elcsattant az első csók.
Érdekes volt, főleg nekem, mint tapasztalatlannak, de nyugodtan állíthatom, hogy nem bántam meg.
Két nap múlva leszünk fél évesek. Mikor megkérdeztem Jasmine-t, hogy szerinte mit adjak neki, azt válaszolta, hogy szerinte a legjobb ajándék az lenne, ha azt csinálnám vele.
Nem voltam biztos abban, hogy egyet értek-e vele. Láttam a dolog előnyeit és hátrányait is – mert mi van akkor, ha azt csinálom vele, de kiderül, hogy nem ő az igazi. Én pedig az igazira tartogatom magamat…
Viszont ott van ez ellen, hogy már fél éve együtt vagyunk, és még mindig nem jutottunk tovább a tipi-tapinál. Ha ilyen tempóban haladunk, talán harminc leszek, mire elvesztem. Ráadásul azért ő is pasi – bizonyára vannak szükségletei, amiket ha nem elégítek ki, dobni fog.
Akkor viszont nem ő az igazi.
Tanácstalan voltam. Anyával nem akartam erről beszélni, apa eleve kizárt volt, Sam pedig most Rach-csel bajlódik. Holly volt az egyetlen személy, akitől tanácsot kérhettem volna. A volna oka pedig Viola volt, a kislány, akire Holly-nak vigyáznia kellett – ugyanis az új pénzkereső ötlete nem más volt, mint hogy babysitternek áll. Egy négy éves kislány előtt pedig mégsem beszélhetek ilyesmiről.
Ebéd után aztán eljött az én időm. Viola aludni ment, Holly pedig odajött hozzám.
- Ki vele! Látom, hogy egész nap engem kerülgetsz!
- Tanácsot szeretnék kérni tőled!
- Mondd csak!
- Szóval… két nap múlva leszünk fél évesek Jasonnel. És Jasmine szerint…
- Hadd találjam ki! A legjobb ajándék a szex lenne. Igazam van, vagy igazam van?
- Igazad van…
- És te? Te mit gondolsz erről? Készen állnál rá?
- Én… nem tudom…
- Akkor még nem. Szexbe csak akkor fogj bele, ha teljesen biztos vagy abban, hogy mit akarsz tenni! És te még határozottan nem vagy az!
- Szóval te is így gondolod…
- Hadd találjam ki! Anna ellene volt, ugye?
- Ahham. Rendben. Akkor ez a téma még elnapolva egy darabig. Köszi!
- Ugyan!
A szobámba mentem, és tovább gondolkodtam azon, vajon mit adhatnék Jasonnek.
***
Ma volt az évfordulónk. Ideges voltam, hiszen az utolsó pillanatban, de azért sikerült ajándékot szereznem. Egy rapper koncertjére mentünk, akit Jason imád – ezt a mániáját sosem tudtam megérteni.
A koncert jó volt, az ajándékom sikeres – szerencsére.
Ez után vacsorázni mentünk egy közeli étterembe.
Kicsit feszélyezett voltam – gyűlöltem éttermekben enni, mindig azt lestem, ki bámulja, miként eszem az ételt…
Azonban ezt az egy alkalmat valahogy csak kibírom – ez volt a jelmondatom.
Jason szemmel láthatóan izgult valami miatt egész este, amit bár nem értettem, de nem kérdeztem rá. Ha akarja, majd elmondja.
Az autóban ültünk, amikor egyszer csak felém fordult.
- Volna kedved feljönni hozzám egy kicsit? – kérdezte meg tétován.
folyt. köv.
Az emberek kilencvenkilenc százaléka most valószínűleg azt kérdezné, hogy felmentem-e?
A válaszom erre pedig egy egyszerű kis szócska lenne: igen.
Igen, határozottan felmentem hozzá.
Jason egyedül élt egy tízemeletes ház kilencedik szintjén.
A liftbe lépve a sarokba húzódtam, majd ide-oda tekintgettem, csak Jasonre nem. Ami őt illeti, szemmel láthatóan ő sem volt éppen a helyzet magaslatán – holott biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az első lány, akit felvisz a lakásába.
A lift lassan megállt a nekünk megfelelő emeletnél, mi pedig kiléptünk a folyosóra.
Jason oldalán lépkedtem, majd egy fehér ajtó előtt álltunk meg.
Babrált egy kicsit a kulccsal, majd kitárta előttem a lakás ajtaját.
Egy keskeny kis folyosóra nyílt a bejárati ajtó, innen pedig a nappaliba mentünk. A fekete kanapéra mutatott, majd megkérdezte, hogy kérek-e inni. Miután közöltem vele, hogy egy pohár innivaló jól esne, a konyha felé vette az irányt.
Addig gyorsan körbenéztem a szobában.
Ahhoz képest, hogy egy férfi a lakója, a ház meglepően rendes volt. Jó, volt itt-ott egy-két elhagyott pulcsi, de ennyi.
Jason visszatért a pohárral a kezében, majd letelepedett mellém.
A kezembe vettem a körtelét, majd belekortyoltam. Kellemesen hűvös volt, annak ellenére, hogy kint az idő határozottan fagyos volt – tél lévé ezen nem csodálkoztam annyira.
Aztán a kezdeti zavartság lassan feloldódott, és a hangulat csak javult és javult.
Jason kedves volt, vicces, aranyos, és – nem utolsó sorban – érdeklődött irántam.
Én pedig éreztem, hogy nagyon kedvelem ezt a fiút.
Nagyon-nagyon kedvelem.
Behozott egy üveg bort, és ittunk pár pohárral – nem rúgtunk be, csupán a gátlásain feloldódtak egy kicsit.
A szavakat felváltották az eleinte rövid, majd egyre hosszabb csókok.
A kanapéra dőltünk, és tovább kényeztettük egymást.
Levette a fölsőmet, én pedig a sajátjától szabadítottam meg őt.
A nyakamat csókolgatta, én pedig határozottan élveztem.
Tudtam, mindez hová vezet.
Tudtam, hogy pár napja még azt mondtam Holly-éknak, hogy korainak találnám.
Azonban abban a pillanatban nem éreztem korainak. Egyáltalán nem.
Jason a hasamat csókolgatta, de aztán leállt.
Nagyot sóhajtva nyomott egy utolsó csókot a bőrömre, majd a szemembe nézett.
Vágyat, szeretetet, és egy icipici kínt fedeztem fel az ő tekintetében.
A kezemet a nyaka köré kulcsoltam, és csendesen a fülébe súgtam: „Akarlak!”
Mintha csak ráparancsoltam volna, a számra tapadt, és a háló felé vitt.
Az ágyra rakott, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Igen, megtettem. Megtettük.
Nem, nem bántam meg.
És teljesen biztos vagyok abban, hogy nem is fogom.
Ez így volt helyes.
Így kellett történnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése